látogass el hivatalos YouTube csatornánkra...


Frissítve:
2019. januar 06.

Látogatóink száma:
4569871456987145698714569871456987145698714569871
2009.07.01. óta.
Jelenleg 15 látogató
böngészi oldalunkat.


Hírek    -    2019 hírei

Az edzőtáborról - Karacs Attilától
2019-09-06 00:00:00
Idén 5. alkalommal volt szerencsém részt venni a Magyar Ju-Jitsu Szövetség nyári 
edzőtáborában.  Ennek apropóján úgy gondoltam, talán itt az ideje – akár saját magam 
számára is – megfogalmazni, melyek azok a legfontosabb benyomások, melyek a 2015-ös egri 
„első alkalom” óta értek. Aztán rögtön rájöttem, hogy ez sokkal nehezebb lesz, mint elsőre 
gondoltam, meg arra is, hogy lehetetlen néhány mondatban összefoglalni. Már csak azért is, 
hogy  ne csupán egy „nekem tetszett, vagy nem” típusú, levegőben lógó szubjektív véleményt 
alkossak, inkább takarjon fel arra a gondolkodásmódra, amivel a harchoz, a test-test elleni 
küzdelemhez viszonyulok. 

Napjainkban számtalan harcművészeti és küzdősport irányzat létezik. Bár a kettő bizonyos 
szempontból élesen elkülönül egymástól, és mindkét térfélen találunk olyan fanatikusokat, akik 
az összehasonlítás ötletétől is vérig sértődnének, úgy gondolom, akad bőven közös nevező. 
Már csak azért is, mert eredendően mindkettőt a valódi HARC hívta életre, pontosabban annak 
igénye, hogy az ember az életét megóvva, győztesen térjen haza a csatamezőkről.  
Valószínűnek tartom, hogy kezdetben nem voltak kimunkált mozdulatok, vagy 
edzésmódszerek, és az ölésre használt eszközök sem kifejezetten erre a célra lettek 
kifejlesztve. Személy szerint a harcművészetek kezdetét arra a pillanatra datálnám, mikor 
elsőként jutott eszébe valakinek, hogy ha egy ölésre használt mozdulatot egy bizonyos módon 
hajt végre, akkor sokkal nagyobb eséllyel érheti el célját. Aki pedig az ügyesebb mozdulatot 
tudta, az több csatát élt túl, ezért tudása fennmaradt az őt követő fiatal harcosok számára. Ha 
az illető ezek után hajlandó volt azt átadni, (és mivel a társaival egy oldalon harcoltak, valljuk 
be, ez igen csak érdekében állt) ezen a ponton elérkeztünk az első harcművész mesterek 
születéséhez is.

Ezekben az időkben egy mozdulat „szépségét” nem a harmonikus ív, a szorosan a csípőhöz 
szorított másik kéz, vagy a legmagasabb pozícióban megállított fejrúgás jelentette. Sokkal 
inkább az, mely a legrövidebb úton keresztül hatolt át az ellenség védelmén, miközben a 
lehető legkisebb kockázat vállalással a legnagyobb kárt okozta. Ez azonban csak addig volt 
így, míg ezeket a mozdulatokat valódi harcra használták, mikor pedig a hétköznapi emberek 
élete úgymond „békésebbé” változott, néhány generáció múlva a szépség már teljesen mást 
jelentett…

Azon túlmenően, hogy az ember létrehozta a harcművészetet, mint a küzdelemben használt 
támadó és védekező technikák békeidőben történő „gyakorlási módját”, igénye támadt arra is, 
hogy a küzdelmet magát is biztonsággal művelhesse. És valljuk meg, ha a falu 100 legjobb 
harcosából a szerda délelőtti „edzés” után a hétvégi ütközetben már csak 50 vesz részt, nem 
valószínű, hogy lakosai túl sokáig maradnak életben. Kellett tehát egy módszer, amivel a 
csatában használt technikákon kívül az egyéb, szükséges készségek – képességek is 
hatékonyan fejleszthetők. Valószínűleg ez hozta létre a mai értelemben vett küzdősport 
kategóriát, ami a technikák gyakorlása mellett a JÁTÉKOS küzdelemre is lehetőséget adott. 

Eredendően tehát a két irányzat valószínűleg párhuzamosan jött létre, mivel csak így 
működhetett hatékonyan. Az érthetőség kedvéért kanyarodjunk el kicsit a harcosok világából 
teljesen más területre. Válasszunk ki két hasonló képességű embert, akik sohasem tanultak 
zenélni és különítsük el őket 6 hétre. Az egyikük megkap mindent, amit a zene elméletéről 
csak tudni lehet. Kottákat, hangközöket, skálákat, valamint egy asztalra kiteríthető papír 
billentyűzetet. A másik ezzel szemben kizárólag egy zongorát kap, ami viszont igazi hangokat 
a ki.  Ha a kísérlet végén mindkét felet megkérnénk, hogy „játsszon” valamit, számomra nem 
kérdés az eredmény: Nem gondolom, hogy az elméleti képzésen átesett alany bármit tudna 
kezdeni az elé rakott hangszerrel. Az sem valószínű, hogy a másiknak esélye lenne Mozartot, 
vagy Beethovent játszani, de biztos vagyok benne, képes lenne egymás után hangokat leütni, 
melyek egyszerűen csak „jó érzéssel” töltik el az embert. 

Az ok pedig egyszerű, zongorázni kizárólag zongorázva lehet megtanulni. Attól, hogy valaki 
tudja, mi a különbség a kis és nagy szekund között, mit jelent az egész, fél, vagy negyed hang, 
valójában sohasem zenélt. Aki viszont leül egy zongora elé és 6 héten keresztül csak 
nyomkodja a billentyűket (és persze nem teljesen botfülű) rengeteg mindent tapasztalhat meg 
a hangokkal kapcsolatban. Fogalma sem lesz a hangközökről, de pontosan tudja majd, hogy 
két egymás után leütött billentyű kellemes érzést kelt, vagy éppen égnek állítja a szőrt a hátán. 
Ahhoz viszont, hogy megpróbálja kottából a világ legegyszerűbb zenei művét eljátszani, 
mindenképpen szüksége lesz a zeneelméletre is.

Talán érthető, hogy miért hoztam ezt a példát, amikor azt a kérdéskört feszegetjük, hogy vajon 
a harcművészetek mozgásanyagának gyakorlása, vagy a küzdősportok állnak közelebb a 
valódi harcra történő felkészüléshez. Mivel világunk alapvetően „kétpólusú”, sokan vagy-vagy 
alapon állnak a kérdéshez, eszükbe sem jut az is-is alapú megközelítés. Pedig a dolgot 
felfoghatnánk úgy, hogy a küzdősport a harcművészetek kiragadott része, mely a tanult 
technikák küzdelembe történő illesztéséről szól. Az én olvasatomban ez ma teljesen máshogy 
fest. A küzdősport öncélú „versenyző tevékenység” lett, melynek művelői pillanatokra többnek 
érezhetik magukat a másiknál a nyakukba akasztott érem okán, a szponzorok meg közben 
többet adhatnak el a legújabb borotvahabból, vagy ruházati márkából. Ja, és persze a 
versenyzőjük biztosan nem nyert volna, ha a mérkőzés előtt nem az ő vitaminjukat szedi. 
Szóval felfordult a világ, ebből is biznisz lett, bárhogyan is szépítjük…

Mindezek tükrében, melyek a harccal kapcsolatos „világképemet” alkotják, sokkal pontosabban 
tudom megfogalmazni azokat a benyomásokat, melyek a Ju-Jitsuval, pontosabban inkább 
azzal a Ju-Jitsuval kapcsolatosak, amivel a táborokban, illetve azon kívül Kelemen mester 
közvetítésében találkoztam.

Kezdjük elsőként a technikai résszel, amin – az előzőek alapján – a Ju-Jitsu „harcművészeti 
vonatkozását” értem, vagyis hogy maguk a technikai elemek sikerrel használhatóak-e valódi 
küzdelemben? Azt gondolom, hogy egy stílus valódi „milyenségét” leginkább tapasztalt 
mestereinek teljesítőképességén keresztül lehet igazán lemérni, erre pedig a tábor elején 
rendezett danvizsgák kiváló lehetőséget nyújtanak. Nem érzem magam a téma kiforrott 
szakértőjének, nem ismerem a teljes technikai szilabuszt sem, valószínűleg tartalmaz olyan 
elemeket, melyeket még csak hasonlóan se tudnék bemutatni. Amiket ismerek, azokkal 
kapcsolatban – köszönhetően a Mesterrel 2012 óta végzett közös munkának – rendelkezem 
némi tapasztalattal. Olyan szempontból is óriási szerencsém van, hogy a Terrorelhárítási 
Központban folyó oktatások, képzések során pillanatok alatt kiderül: az adott technika 
alkalmas-e elérni a megadott célt, vagy inkább felejtsük el és próbálkozzunk mással. Voltak 
technikák, melyeket „elvetettünk”, ennek oka azonban soha nem a működőképtelenség volt, 
sokkal inkább az, hogy egyszerűen nincs elég idő a kezdetektől felépíteni egy minden téren 
perfekt, kimunkált Ju-Jitsu harcost. 

Az általam ismert elemekkel kapcsolatban, melyeket sokat használunk (itt leginkább 
elvezetésekre, jármokra, földre viteli és földharcban végrehajtható technikákra gondolok) 
viszont egy csepp kétségem sincs. Éreztem a bőrömön, láttam kicsi zömök, nagy nyúlánk és 
testépítő típusú embereket eltorzult arccal kopogni. Ébresztettünk fojtás közben „bealudt” 
harcosokat, akiknek fogalmuk sem volt, hogy mi történt velük. A technikák terén tehát már 
2015 előtt eljutottam oda, hogy ez nagyon jól működik, ha JÓL CSINÁLJÁK!!! A kérdés már 
csak az volt, hogy a Ju-Jitsu klasszikus harcművész képzése vajon alkalmas-e arra, hogy a 
tanulókból – természetesen mindenkinek a saját vérmérsékletéhez és testi adottságaihoz 
viszonyított – igazi harcosokat neveljen.  Ezért tetszett nagyon, amit a danvizsgákon láttam. 
Sokféle ember még több féle módon adott számot a tudásáról, bizonyítva, hogy 
kondicionálisan, technikailag, szellemileg és lelkileg egyaránt alkalmas arra, hogy a fekete övet 
a derekára kösse, vagy arra egy újabb „sárga csík” kerüljön.  Azt az elvet is megértettem, hogy 
kevés azt a néhány technikát megtanulni, ami az adott illetőnek a legideálisabb, mivel 
mesterként oktatnia kell olyanokat is, akik teljesen más testi adottságokkal rendelkeznek. Nem 
gondolom, hogy mindenki minden technikát maximálisan fog tudni használni egy valódi 
küzdelemben, azt viszont igen, hogy talál magának olyanokat, amiket biztosan. Véleményem 
szerint ez a legtöbb, amit egy harcos megtehet: felkészültségével esélyt teremt magának, a 
küzdelemben megtesz minden tőle telhetőt, a többit pedig az égiekre, a sorsra, vagy ha úgy 
tetszik, a „szerencsére” bízza…

Attól viszont, hogy valaki a lehető legtökéletesebben sajátítja el a számára ideálisabb 
technikákat, önmagában még nem lesz harcos. A harc, vagy küzdőkészség fogalmát (már ha 
létezik ilyen) nagyon nehéz pontosan meghatározni. Talán úgy próbálnám meg, hogy „az a 
teljesítmény, melyet a harcos a rendelkezésére álló technikáit, készségeit és képességeit 
felhasználva nyújtani tud egy valódi küzdelemben”. Ez nagyon sok összetevőből áll és úgy 
gondolom, az egyetlen út kezdetben a játékon, majd a játékos küzdelmeken keresztül vezet. 
Csak így érhető el, hogy a bázistechnikaként megismert mozdulatok a megfelelő helyükre 
kerüljenek, és azokon a gátló tényezőkön, mint a szem becsukása, fej elfordítása, vagy a 
görcsösen bénító pánikszerű félelem, az illető felül tudjon kerekedni. Ezen a téren 
mindenkinek megvannak a saját „démonjai”, melyekkel küzd. Aki mást mond, az hazudik, vagy 
fogalma sincs róla, mi zajlik benne. Pedig a félelem felismerése és beismerése nélkül eleve 
lehetetlen legyőzni azt. 

Amit ezzel kapcsolatban tapasztaltam, abszolút elégedettséggel töltött el. Ebben a témában 
leginkább a táborban látott (és belülről tapasztalt) küzdőedzésekre tudok hagyatkozni. Talán az 
idei volt az első alkalom, ahol minden, amit az egészről gondolok, maximálisan megvalósult. 
Évről évre egyre többen csatlakoznak az amúgy nem kötelező programhoz. Voltak, akik rögtön 
harcos oroszlánként vetették bele magukat a küzdelembe, mások kezdetben kicsit bátortalanul 
ücsörögtek nézőként, néhány menet után azonban ők is beálltak. Látták, miről is szól ez az 
egész, pontosabban hogy miről nem szól: arról semmiképp, hogy péppé verjük, vagy 
megalázzuk a másikat. Természetesen egy versenyző számára kikerülhetetlenek azok a 
helyzetek, mikor a dolog tényleg komolyra fordul és minden adott, vagy kapott ütés-rúgás 
maximális erővel érkezik. Ez azonban az út legvége és biztos vagyok benne, hogy sokak 
életében ez sohasem jön el. Nem is vágynak rá.

Sok-sok éven át tényként volt jelen a fanatikus harcművészek és küzdősportolók között, hogy 
az az edzés ér valamit, ahol csontok törnek és fogak hullanak. Mint mondtam, létezik az a 
versenyzői minőség, ahol ez NÉHA elkerülhetetlen, de hollandiai edzőtáboraim során, ahol 
tényleg a világ legjobbjaival volt szerencsém felkészülni, meglepő dolgokat tapasztaltam. 
Rengeteget játszottak. Küzdöttünk akár fél órát egyfolytában, szünet nélkül, néha ellenfelet 
cserélve, játékosan és szinte végig mosolyogva. Nagyon sokat tanultam tőlük. Ha folyton élet-
halál harcot vívsz (és van egy csöpp eszed) akkor mindig biztosra mész. Csak azt fogod 
csinálni, amivel az adott pillanatban a legkönnyebben és a legkisebb kockázat vállalása mellett 
tudod elérni a célt. Ha viszont mindig ugyanazt csinálod, hogyan fogsz fejlődni? Hogyan fogod 
kipróbálni, hogy egy új technika, aminek tanulásában már túl vagy a bázison és egyszer-
egyszer sikerül játékos feladatokban is megcsinálni, vajon működik-e a küzdelemben? 
Segítek, sehogy!!! Egy kezdőnek ilyen formán arra sincs esélye, hogy nyitva tartsa a szemét a 
fedezék mögött, miközben jönnek az ütések és biztos vagyok benne, hogy meg sem próbálja, 
ha az érkező támadások számára túl gyorsak, vagy erősek. Fejlődni csak próbálkozva lehet, 
aki próbálkozik, az pedig hibázik, nem is egyszer. Ha ezt mosolyogva is megteheti, 
legközelebb is megpróbálja, ha közben megsérül, vagy netán leütik, akár életre szóló traumát 
is okozhat neki. Szentül meg vagyok győződve arról, hogy ebben a szakmában az ész nélküli 
keménység a mai emberek túlnyomó többségének kifejezetten káros, testileg – lelkileg 
egyaránt. Főleg az elején. Nehezen tudom elképzelni, hogy bárki meggyőzhetne ennek az 
ellenkezőjéről. 

Ezért is tetszett nagyon, amit az idei 20 menet alatt tapasztaltam. A résztvevők nagy része 
végig mosolygott, és senki sem vicsorgott. Rájöttek, hogy nem tilos ügyetlennek lenni 
(megsúgom mindenki ügyetlenül kezdte), egyáltalán nem ciki akár minden második menetben 
kiállni pihenni, vagy szólni, hogy rúgj kicsit kisebbet, mert szeretnék még a húszadik menetben 
is dolgozni. Hiszen ettől fogok fejlődni. Ha az ellenfél gyengébb, vigyázni kell rá. Egyrészt 
„önző módon” azért, mert partner nélkül ezt a műfajt igen nehéz gyakorolni. Másrészt azért, 
hogy megértse: ez itt egy játék, ami a fejlődését szolgálja, amiben bármit kipróbálhat, hiszen a 
nála erősebbek úgy is vigyáznak rá. Ebben a műfajban mindig az erősebbnek kell igazodnia!

Az említett edzésen 20 menetet küzdöttem 20 különböző ellenfél ellen. Volt köztük nagyon 
ügyes bunyós, teljesen kezdő, nálam sokkal kisebb nő és emlékeim szerint gyerekek is. 
Nyilván elképzelhetetlen volt számomra, hogy bármelyikükben kárt tegyek, még akkor sem, ha 
okot adtak volna rá. Azt vallom, hogy a legvadabbul csapkodó kezdő bunyóst is meg kell 
próbálni megvédeni, akár saját magától is. Ez persze csak addig működhet biztonsággal, amíg 
a felek között lévő technikai szintkülönbség ezt lehetővé teszi. Abban a kultúrkörnyezetben 
pedig, ahol ezek az általam fontosnak és hasznosnak gondolt dolgok „nem menők”, köszönöm 
szépen, nem szeretnék edzést tartani és azt hiszem, létezni sem nagyon. Ilyennel a 
táborokban szerencsére egyáltalán nem találkoztam, sőt…

Eredetileg nem terveztem ilyen hosszúra a mondandómat, de nem bánom, hogy így alakult. 
Akik az instant dolgokat kedvelik, valószínűleg nem fogják végigolvasni, de nem is nekik 
szántam. Ők nem valószínű, hogy a Ju-Jitsut választják, hiszen léteznek olyan irányzatok, ahol 
egy év alatt az illető megfelelő anyagi ráfordítással akár instruktori fokozatot is szerezhet. Aki 
viszont szán rá nem kevés időt és energiát, valószínűleg eljut az írásom végére is és ennek 
tükrében sokkal inkább elhiszi: Jó úton jár! Persze kezdhettem volna ezzel is. Kihagyva ezt a 
hosszúra sikerült eszmefuttatást, az egekig dicsérhettem volna mindent és mindenkit, hiszen jó 
társaságban jól éreztem magam, jó volt a szállás, a kaja, és ha szépeket mondok, hátha jövőre 
is meghívnak. De próbáltam a dolgot ennél sokkal komolyabban venni, így muszáj volt 
„röviden” felvázolnom, mi alapján alkotok véleményt, hogyan vélekedek harcról, mesterekről, 
tanítványokról. 

Szóval mi volt a benyomásom? Láttam kiváló technikákat, melyeket ha jól csinálnak, remekül 
működnek. Embereket, akik nem érzik maguk számára alantasnak, hogy mosolyogva 
játszanak a másikkal, még ha az jóval gyengébb is. Ami pedig a legfontosabb: olyan 
mestereket, akik értik, amiről beszélnek. Felelősségteljesen óvják tanítványaik testét és lelkét, 
minden pillanatban tudják, meddig lehet emelni a tétet, hogy az még építő jellegű legyen. 
Ezekkel pedig maximálisan tudok azonosulni.  Összefoglalva: jól éreztem magam és tetszett, 
amit láttam. Köszönöm szépen a meghívást, a bizalmat és ha rajtam múlik, jövőre is ott 
leszek…

Karacs Attila































vissza...
 jujitsu-gyor hodjitsu.hu www.zanshinjujitsu.hu www.tatamicentrum.hu jujitsusopron.wordpress.com/ kekfarkas.hu www.ijk-jujutsu.hu 
 jujitsusalgotarjan.hu jujitsu-halas.bugs3.com jujitsu-nyh.atw.hu jujitsudebrecen.hu szentendrejujitsu.hu jitsu.hu fonixjujitsu.hu