A mester, a tanítványok és a Ju Jitsu

Ju, japánul azt jelenti, lágy. A másik szó, a jitsu, annyit tesz, művészet. A ju jitsu tehát: lágy művészet.

Az élet tele van apró csalásokkal. Kirakjuk a plakátot, fiatalok, gyertek ju jitsut tanulni, s ezzel máris feladtunk egy fontos elvet. Kiírjuk ugyanis, hogy a dojóban (egyszerűsítve, az edzőteremben), egy mester tartózkodik, csakhogy a mester nem kereshet magának tanítványokat, a tanítványoknak kell a mestert keresniük. Ma már ki merem mondani ezt a szót, tanítványaim. Igaz, ezt használtam tizenöt évvel ezelőtt is. A helyzetemnek, szerencsémnek, vagy a sors szeszélyének (de semmiképpen nem az érdemeimnek) köszönhetően én álltam a többiekkel szemben, edzés elején, végén, egyáltalán, ha bármit mondtam, előttem hajlongott mindenki. Ez az egyik veszélye a távol-keleti fehérruhás sportoknak, az elöl állók félre értik a helyzetüket és istenként tiszteltetik magukat. Holott isten csak egy van, őt azonban nem a Madách téri pincében lehet megtalálni. Az ember megkísérli, hogy a lehető legtöbbet hozza ki a tanítványokból. De mi az a lehető legtöbb? Az én tanítványom rúgja a legerősebb combrúgást? Vagy valami más? Itt húzódik valahol az a képzeletbeli vonal, ami különbséget tesz edző és mester között. Attól, hogy valaki felköti magára a fekete övet és néhány küzdőtechnikára képes másokat megtanítani, még nem feltétlenül lesz mester. Az edző esetleg megelégedhet azzal, ha a tanítványa képes a betonba döngölni az ellenfelét. A mester soha. A mesternek pontosan tudnia kell, mihez akar kezdeni a tanítványával. A magyar férfi átlagéletkora 63 év, az hatvanháromszor tizenkét hónap, túlságosan rövid ahhoz, hogy hülyeségekre fecséreljük.

A ju jitsu ősi japán harcművészet, eredete a történetírás kezdete előtti időkbe nyúlik vissza. A küzdőtechnikákat katonák fejlesztették ki katonák számára, a cél az volt, hogy az ellenséges ryuhoz (“iskolához”) tartozókat megöljék. A fegyverrel vagy pusztakézzel harcolni tudás, az úszás páncélban, illetve a kötözés tudománya (együttesen a javara) évszázadok alatt kicsiszolódott fogások gyűjteménye. A jó küzdőtechnikát a gyakorlati használhatósága különböztette meg a kevésbé jótól.

Tamura mesterről azt mondják, tizennyolc éves korában kezdett az aikidóval ismerkedni. Ma világhírű mester. Én tizenkilenc éves voltam, amikor beestem a Műegyetem tornatermében tartott dzsúdó edzésre. Amit ott, heti kétszer két órában el lehetett sajátítani, gyorsan megtanultam. Megtanultam rendesen esni, átvettünk néhány alaptechnikának számító dobást. Mikor unalmas lett, átiratkoztam az MHSZ égisze alatt működő haditornaklubba, ahol az egyes küzdősportok fogásait vegyesen oktatták. A foglalkozásokat európai önvédelem néven tartották, a technikák az ökölvívástól a középkori birkózófogásokig mindenféle stílusjegyet magukon viseltek. Amolyan halálos bőrfogások voltak kétszáz változatban. Igyekeztem mindent elsajátítani. Mellesleg, ez a klub termelte ki az ország (akkori) legjobb kaszkadőreit. Jellemző a hetvenes évek végére, még a kaszkadőrök is mindenhez értettek: magasból zuhantak, vívtak, verekedtek, lovagoltak, gépkocsit vezettek, amire éppen szükség volt. Három évvel azután, hogy első alkalommal betettem a lábam a haditornaklubba, főállású oktatóként a csoport tagja lettem.

Akkoriban nyitogatták kapuikat az első karate klubok. Érdeklődéssel vegyes féltékenységgel figyeltük a másik edzéseit. Az első időszakban csupán kétféle karate irányzat létezett Budapesten: a kyokushinkai és a shotokan. Félelmetesen kemény foglalkozásokat láttam mind a két helyen. Időnként összemértük a tudásunkat egyik-másik karatékával. Lehangoló élmény volt. A kudarcok gondolkodóba ejtettek. Gyenge lennék? Vagy ügyetlen? Rossz technikát tanultam mostanáig?

Az első ju jitsu bemutatót a haditornaklub meghívására egy olasz mester tartotta. A másodikat három angol. Annyi érdeklődő jött el, hogy szinte kidomborodtak a terem falai. Lenyűgözve figyeltem a mesterek mozgását. Richard Morris, Robert Clark és Tony Andropus látogatásáról film is készült, Három úr húsz dannal címmel mutatta be a televízió. Mi is videóra vettük a technikákat, utána lelassítva, százszor visszatekerve elemezgettük a mozdulatokat, próbálgattuk a korábban sosem látott fogásokat. Az egész valahogy borzasztóan hatékony önvédelemnek tűnt. Látszott, hogy a támadásokat nem imitálják, egy hétköznapi ember bármelyik ütéstől padlóra kerülne. A támadás gyors és pontos, a védekező technika fölösleges mozdulatok nélkül blokkolja vagy vezeti a semmibe a támadó erőt. Ugyanakkor senkinek eszébe nem jutna, hogy amit lát, az voltak éppen verekedés. Ami a szemünk előtt pereg, évezredek alatt kicsiszolt küzdőtechnika, ahogyan a mesterek bemutatják, mozgásművészet felsőfokon.

Miután kimondtuk, hogy a ju jitsut meg kell honosítani Magyarországon, a mesterek gyakrabban látogattak Budapestre, több edzést is tartottak. Amikor a prospektusokból, szakkönyvekből már nem fért több az irodába, levelekkel kezdtük bombázni a ju jitsu világszövetséget. Kár szépíteni a dolgot, gyakorlatilag kisírtuk, hogy három magyar alapító angliai edzéseken vehessen részt. Két hetet Londonban, két hetet Liverpoolban töltöttünk. Ötödik danos mestert kaptunk kísérőnek. A napi programban az edzés hat órát vett igénybe, ez négy hét alatt több ezer talajfogást jelentett. A fehér övtől a feketéig a teljes szillabust (az övvizsga fokozatok tananyagát) átvettük. Mire a végére értünk, egy deka súlyfölösleg nem maradt rajtunk, viszont mindenütt lilák vagy zöldek voltunk. Sorra látogattuk a klubokat, Leytonban, London egyik rosszhírű külvárosában a kihelyezett edzésen egy helyi vagány beverte a fejemet. A program végén övvizsga, a világszövetség angliai vizsgáztatói kék, majd barna övvel ismerték el teljesítményünket. A szövetség kiadványaival degeszre tömött táskákkal érkeztünk Pestre. A hazaúton már arról vitatkoztunk, itthon hogyan hasznosítsuk a tanultakat. A haditornaklub vezetője megelégedett volna azzal, ha néhány fogást beépítünk az európai önvédelem tananyagába, s az ott kialakult családias, kvaterkázós légkörben folytatódnak az edzések. Én pedig azt mondtam, egy az egyben át kell venni a ju jitsu világszövetség módszerét, az edzéseken kemény hierarchiát és feltétlen tekintélytiszteletet kell kialakítani.

1980-ban megtartottuk az első ju jitsu edzést. Nem volt szükség különösebb hírverésre, a jelentkezőket sorba kellett állítani. Az első években hat-nyolc hónapot várt a sorára az, aki hozzánk akart edzésre járni, a csoportokba csak akkor kerülhetett új ember, ha megüresedett egy hely.

A távol-keleti harcművészeti irányzatok közül több is valamelyik mester nevéhez kötődik. Tudni lehet például, hogy a dobások, fojtások és feszítések rendszerét képező kodokan dzsúdót Jigoro Kano alapította, a kemény küzdőrendszeréről ismert kyokushinkai Oyama, a karate alapvető ütéseire és rúgásaira épülő shotokán pedig Funakoshi mester nevéhez fűződik. A stílusalapítók életútja alapján pontosan, évszámokra vagy akár hónapokra lebontva meghatározható az adott harcművészet kialakulásának története.

A ju jitsu ezeréves története nem őrizte meg az alapító mesterek nevét. a küzdőtechnikák egy része az évszázadok során feledésbe merült, a fogások egy része idővel megváltozott, a technikák új elemekkel gazdagodtak. Az alapok persze megmaradtak, az irányzatot ju jitsu néven ismerték meg világszerte, ezen belül azonban számos – a hagyományokat ápoló vagy attól elszakadó – stílus jött létre. Egyes mesterek szerint a ju jitsu olyan mint egy folyó, vagy egy befejezetlen könyv, melyben mindig új fejezetet írnak a különböző stílusokat kialakító mesterek.

Az első két-három évben nem sokat értem rá gondolkodni. Napi négy edzést tartottam, volt, amikor ötöt, és minden csoporttal végigcsináltam a tejes edzést. Ha azt mondtam, száz fekvőtámasz, nem a sorok között sétálgatva számoltam, hanem abban az ütemben, ahogy én csináltam.

A világszövetség vizsgabizottsága megadta a módját az első magyarországi mestervizsgának, négy napig tartott. Megnéztek, hogyan teljesítjük a tanuló (kyu) és a mesterfokozatok (dan) technikáit, kíváncsiak voltak rá mire tanítottam a hozzám járó jitsukákat, megnézték egy edzésemet, figyelték a tanítványok mozgását. A végén azt mondták, na jó, ezt is láttuk, azt is megnéztük, meg kíváncsiak lennénk erre, na igen, hát ez korülbelül olyan egydanos szint, nagyszerű munkát végzett, gratulálunk.

Közben láttam, milyen edzéseket tartanak a karatékák. Jóval keményebbet, mint mi. Le is nézték a jitsu edzéseket, megkaptuk az öltözőben, hogy kiöregedett dzsúdósok meg tehetségtelen karatésok szociális foglalkoztatója vagyunk. Komolyan bántott, mert az ő edzéseik tényleg mások voltak. Tetszett a kyo rendszere, keménysége, de ahogyan a gyerekét nem cserélgeti az ember, úgy nem tehettem meg, hogy átnyergelek, s holnaptól karatézom.

Inkább megpróbáltam felzárkózni. Többen szóvá tették, hogy micsoda gyilkolás folyik az edzéseken, volt, amikor én is a nyelvemre tapostam, mire a zuhanyozóba értem. Ezzel gyakoratilag be is fellegzett nekem, mint a haditornaklub oktatójanak. Felmondtak, eljöttem.

Az egyik tanítványom azt mondta, tud egy pincét a Madách téren, át lehetne alakítani edzőteremmé. Sok választásom nem volt, igényeltem, bérbe adták. Hétezerötszáz forint volt a havidíja, több mint kéthavi fizetésem, kivert a víz, amikor aláírtam a papírokat. 1982-t mutatott a naptár, amikor ily módon vállalkozóvá lettem. Nagy szerencsém volt, a VII. kerületi tanácson, egy rendkívül ostoba és bürokratikus rendszer rendkívül ostoba és bürokratikus hivatalában egy modem gondolkodású, bátor sportvezetőt találtam. Azt mondta, őt azért ültették ide, hogy a hetedik kerületben a lehető legtöbben sportoljanak és éljenek egészséges életet, maga nem egy.tornatermet foglal el, hanem egy szenespincét alakít át, itt az engedélye, tessék, sok sikert hozzá.

A pincében kialakított dojót 1982 őszén nyitottuk meg. Kétszázötven forint tagdíjat kértem a jelentkezőktől. Az egyik csoport a másik után alakult, rövid idő után kora délutántól késő estig minden időpontban telt ház volt. A két edzőtermet, az öltozőket és az irodát négyszer újítottuk fel a tanítványaimmal, hétvégéiket, éjszakáikat töltötték velem, amikor sikerült összekuporgatni a festék árát.

A kételyeim közben egyre erősödtek. Nemcsak azzal kellett szembenéznem, hogy százszámra próbálják elsajátítani a tőlem látottakat, hanem azzal is mi van akkor, ha az, amit tanítok, nem jó? Ha ennyien áldozzák rá az idejüket, hogy vetődéses térdtolást tanuljanak tőlem, és én ezért elfogadom a pénzüket, egyszerűen muszáj jó vetődéses térdtolást tanítanom. Máskülönben nem fair.

Ha nem akarok mindenáron bizonyosságot szerezni, talán sikerült volna megnyugtatni magam. Felkötöttem a kezdők fehér övét és ellátogattam néhány dojóba. Kyokushinkai, shotokán, taek-wan-do és kendo volt a sorrend. Végre kiderült. A begyakorlott, beidegzett fogások küzdelem során nem működtek. Nem működtek, ha az ellenfél nehezebb vagy erősebb volt, nem működtek, ha nem tudta, hogy kivel áll szemben, ha nem érezte, hogy neki most el kellene esni. Szembe kellett néznem vele, hogy az a fajta ju—jitsu, amit ismerek, nem jó.

A harcművészetet mondják ju jitsunak, jiu-jitsunak, jiu-jutsunak és jujutsunak. Akadnak, akik úgy tartják, hogy a jiu-jitsu az eredeti, tradicionális harcművészet, a ju jitsu a hagyományokat őrző, de már modern irányzat, a ju-jutsu pedig az ultramodern, hagyományoktól mentes változat. Aminek persze semmi alapja nincs, a ju jitsu és a jiu-jitsu (valamint a többi változat) ugyanazt jelenti. A kiejtésbeli különbség abból adódik, hogy vannak, akik az angol, és akadnak, akik a német fordításból átvett szót használják. A Magyar Ju Jitsu Szövetség elnöke szerint a számos stílusirányzat ellenére csupán kétféle jitsu létezik: a jó jitsu és a rossz. Az előbbi arról ismerhető fel, hogy az alkalmazott technikák helyzettől és ellenféltől függetlenül működnek.

Négy ponton láttam lehetőséget a kitörésre. A világszövetség tananyagának technikái túlságosan statikusnak tűntek, meghatározták, honnan, milyen irányból érkezzen a támadás majd leírták, hogyan kell azt kivédeni. Kérdés, mennyit ér az a technika. amellyel mindig csak ugyanazt a támadást tudom hárítani? Megpróbáltam dinamikussá tenni a fogásokat, több iranyból, kötetlen mozgásból végrehajtani a technikákat. A következő lépésben az addig jobbkezesekre írott tananyagot mintegy letükröztem, a dobásokat, rúgásokat, hárításokat az ellenkező oldalra is begyakoroltattam a tanítványaimmal. A küzdöedzések közben egyre keményebbek lettek, küzdelemben bevezettem a full kontakt módszert. A negyedik kitörési pont annak felismerése volt, hogy csak a tökéletesen végrehajtott technika működik. A felismerés azonban nem villámként cikázott át a fejemen, hosszú évek kemény kísérletezései és kudarcai érlelték meg.

Vlado Schmidtről muszáj szólni, az idős német mester (idén 66 éves) letisztult célratörő mozgása, aprólékos precizitással kidolgozot öt könyve új tapasztalatokkal gazdagított, egyszersmind megerősített abban, hogy jó irányban keresem a kiutat. Vlado szenszei (tanítomester) könyveiben az egyes jitsu-teehnikák mintha fogaskerekek lennének, egységes rendszerbe illeszkedtek. A világszövetség tananyaga például meghatározta, melyik az a húsz technika, amit ütés hárítására használhatunk, melyik az a huszonöt, amivel fegyveres támadást védünk ki, melyik az a harminc, amit bottal küzdés során alkalmazunk. Vlado szenszei öt könyvében ugyanazokat a fogásokat írja le, akár késsel, akár bottal, akár puszta kézzel támad az ellenfél, a védekező mozgásban alig van különbség, a lényeg mindhárom esetben ugyanaz. A tanítvány megtanulta például, hogy a támadás irányából kilépve félfordulatot tesz, ezzel indul a technika akkor is, ha rúgás elől tér ki, akkor is, ha szúrást hárít. Évek során ezt a mozdulatot tökéletesíti és kombinálja.

Újra és újra átvettem magamban az addig tanult félezer technikát, elemezni próbáltam a küzdelmek során tapasztalt gyenge pontokat. A csuklódobás során például alkar irányába betöröm az ellenfél csuklóját, ami azonban csak akkor sikerül, ha erősebb vagyok nála, vagy ha nem számít rá. Erre pedig aligha lehet a lapozni egy harcmüveszeti technikát. Ha azonban nemcsak arra koncentrálok, hogy betörjem a csuklót, hanem közben magamhoz húzom és az alkar irányába megfeszítem, már igesis jelentősege annak, melyikünk az erősebb.

Ismét végignéztem a külföldi mesterekről készült felvételeket. Rájöttem, a tehnika nagy része pontatlan, a mozdulatok nincsenek a helyükön. Csakogy a 99 százalékos ju jitsu nem működik, ezt volt alkalmam megtapasztalni , valahányszor olyan karatéka volt a partnerem, akinek a mester fokozatart száz ellenféllel kellett kuzdenie.

Évek teltek el, mire a több mint ötszáz fogas esetében megtaláltam, melyrek a kritikus pontok, mire az addig nyögvenyelő technikák ellenfélre tekintet nélkül sikerültek. Közben négyszer átírtam a teljes magyar övvizsgaanyagot. A nemzetközi vizsgákon megszereztem a második, a harmadik. majd negyedik danfokozatot. A világszövetségben egy időre megfagyott körülöttem a levegő, a nemzetközileg érvényes normák átírása szentségtöréssel ért fel. Azt azonban senki nem bizonyította be hogy amit csinálok, az nem jó. A nemzetközi edzőtáborok tapasztalatai rendre engem igazoltak. Kiderült, a magyar ju jitsu keményebb és jóval hatékonyabb a legtöbb országban tanított ju jitsunál. Módszereimet több különleges alakulat kiképzésénél is igénybe vették, a ju jitsu technikák ugyanis a közelharc lehető leghatékonyabb fog‘ásai közé tartoznak. Csak be kellett végre mutatni, hogyan is működik ez a harcművészet, ha valaki tényleg komolyan csinálja.

A kilencvenes években felgyorsult a tempó. Egyes küzdőtermekben hovatovább a szemkitolás és a csigolyatörés módozatait oktatják. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy a terminátorképzésben nekem is részt kell vennem.

Negyvenegy évesen vizsga nélkül ötödik danos mesterfokozatot kaptam. A mesterfokozatokra annyi évet kell várni, ahányadik dan következik, tehát a másodikra kettőt, a harmadikra hármat, és így tovább. Ezzel egyet is értek, mert nagyon nevetségesen hangzik, amikor egyik -másik irányzat edzői negyvenévesen nyolc - meg kilencdanosnak mondják magukat. Az elmélyüléshez idő kell. Ahogy a fejben letisztul a jitsu, úgy szabadul meg mozgás a felesleges sallangoktól, látszik, hogy nem begyakorlott mozdulatokat ismétel az illető. Amit bemutat, az teljes egészében a sajátja, a belsejéből fakad. Más kérdés, hogy az ember negyvenévesen sem gyorsaságban sem állóképességben nem veheti fel a versenyt a huszonévesekkel. Pályám során sokaktól tanultam, mégsem akadt senki akit igazából mesteremnek tekintenék. Amikor kitelt az öt év, s időszerűvé vált, hogy letegyem az ötödik danos vizsgát, elgondolkodtam rajta, ki előtt kellene nekem vizsgát tenni? És voltaképpen miért?

Lemondtam az ötödik danról. Egy évvel később a magyar dankollégium kezdeményezésére nekem adományozták a ju jitsu népszerűsítéséért és fejlesztéséért indoklással.

A keleti harcművészetek filozófiája szerint addig mester valaki, amíg a tanítványai mesterükként tisztelik. Kelemen István ötödik danos ju jitsu mestert, a Magyar Ju Jitsu Szövetség elnökét ezerötszáz tanítványa tekinti szenszeinek.

Népszabadság 1996

Romhányi Tamás